A tábori második nap: Tanuljuk meg a boldogságot

Írta: A 2-es ház egyik házimanója

A Yuppi tábort úgy látom mint egy mikrotársadalmat, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe és helye egy egészben. Senki nem ugyanolyan, mégis a sok különböző gyerek és sok különböző manó együtt egy egészet alkot.

A mai, második nap is, ahogyan az összes itt a Yuppiban a gyerekek szabadságáról, felszabadultságáról szólt. Úgy tudom elképzelni, hogy olyan határok között vagyunk, amik tulajdonképpen a szabadságot teszik lehetővé. A gyerekek házaikkal, és színcsoportjaikkal mai is különböző tevékenységeken vettek részt. A gyerekek között voltak régi és új cimborák – egy dolog mindannyiunk számára hasonlóan fontos volt: hogy itt a keretek, a határok nem lezárnak, hanem megnyitnak, mert a tábor zárt területe a lehetőséget nyílt színtere. Ahogyan ma a gyerekeket figyeltem éltek is az itt talált kincsekkel.

Mi manók is sokat tanulhatunk egymástól, és a gyerekektől is: kitartást, türelmet, figyelmet, és ami talán a legfontosabb egymással szembeni nyitottságot. Igaz, hogy a kölyökturnusba érkező gyerekek életkora hasonó, ők maguk mégis mind nagyon különbözőek: lakhelyüktől, családjuktól, kis életük tapasztalataitól, kultúrájuktól függően. Nagyon felszabadító, ahogyan például a mi házunkban levő magyar és román gyerekek megfeledkeznek a nyelvi akadályokról, és önfeledten éptik kapcsolataikat, gyarapítják élményeiket. Felszabadító látni, hogy nekik itt sokkal fontosabb dolguk van, mint fennakadni a nyelvi vagy egyéb különbségeken, hiszen itt egy dolguk van: hogy együtt legyenek, miközben örömmel telnek a pillanatok.

A gyerekek által elejtett gondolatfoszlányok szövődnek közös történetünkké, ezekből érezni azt is, hogy milyen jól működik a tábor. Például, hogy voltak gyerekek, akik rajzot, lehuzit, vagy kagylót hoztak ajándékba társaiknak, akiket még nem is ismertek. Vagy az, hogy a nyolcéves kislány arról mesélt, irigykednek rá a testvérei, amiért ők nem jöhetnek a táborba. Olyan ez, mint a szivárvány sokszínűsége, ahol a különböző sávok harmonikusan egészítik ki egymást.

Bár még nehéz, főleg a kisebbeknek, elválni szüleiktől, az is látszik a második napon, hogy a kis önállóság és a közösségi élmény, amit a programok alatt megélnek a táborlakók hamar elkezdi kifejteni jótékony hatását. Ma mondta az egyik kislány, akit a tegnap este vígasztaltunk, mert hiányoztak a szülei, hogy: „a tegnap este szomorú voltam, de szuper volt a nap, és ma már nem fogok sírni.” Este nem is sírt, hanem ölelte a jegesmedvéjét és biztosan arra a rengeteg izgalomra gondolt, ami megélt.

Nem könnyű tartani a napi ritmust, ahogy az események és a gyerekek pörögnek, de megéri, mert látni, hogy ettől van értelme az egésznek. Ahogy pörgünk a programokon, úgy alakulnak az emberi kapcsolatok, szövődnek az érzések, és épül a kölcsönös manó-gyerek bizalom is. A dicséretnek vagy a motiválásnak elkezd értéke lenni, a gyerekek elkezdenek bizalommal fordulni hozzánk, és például súlya lesz – ahogy ma este is volt –, egy ilyen mondatnak: „Tudom, hogy bízhatok benned, ha megígérted, biztos úgy fogsz tenni.”

Azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk élvezni az élet lehetőségeit, megismerni önmagunkat, észrevenni a sikereket, örülni nem csak a saját, de a társaink eredményeinek is, értékelni képességeink, legyőzni a félelmeink (ahogy ma ezt az egyik gyerek mondta: „mint a falmászáskor a sárkányt”). Azért vagyunk itt, hogy megtanuljunk boldognak lenni.

 

Szólj hozzá!