Augusztus 16., szombat – Az utolsó nap: a gyerekek mennek haza

Írta: Antal Emőke, házimanó

Nem azért különösebb ez a nap a többinél, mert haza mennek a gyerekek. Úgyis marad belőlük itt valami, még mindig nézünk a kisházak felé, egy-egy szaladgáló gyerek láttán még megdobban a szívünk, ugyanarra a zenére megyünk enni, még beszélünk az elmúlt hétről. Velünk vannak itt, a táborban.

Valami egészen furcsa az, ami más ebben a napban. Az, hogy előreláthatatlan. Az eddigi bejegyzésekből kitűnhetett már, hogy a tábornak van saját ritmusa, magától értetődően követik egymást a programok, gondosan olajozott szerkezetként forog az óriáskerék. Az utolsó napon azonban nem tudhatjuk, hogy mi lesz. Még visszatérő manóként sem. Nem mintha nem lenne ugyanolyan beosztott az időnk, nem kellene ugyanúgy időben felkelni, de mégis valami változik.

Simogatjuk az álmos buksikat, hogy keljenek fel, de már nehezebben férünk oda az ágyhoz, a lábunk beleütközik az előkészített bőröndökbe. Becammognak a gyerekek a fürdőbe üres kézzel, és már az elpakolandó törölközőkkel és piperecikkekkel térnek vissza. Bármennyire is nehéz szívvel tuszkoljuk be az alvós macit a hátizsákba, segítünk nekik ebben. Félszemmel rápillantunk még a cukormérőkre, nem törődve azzal, hogy összefolynak a szemünk előtt a számok. A reggeli is szokványosnak látszik, vaj, paprika, tojás, tea, de már nem a csocsó asztal miatt kell kisietnem a lányokkal hanem azért, mert jöttek a szülők utánuk. A házból kifele már nem a víz, sapka, napkrém trió a legnagyobb gondom, hanem hogy a csomagok, a kézműves dobozok, üvegek mind gazdára majd otthonra találjanak, az ágy alá bújt labdák kiguruljanak a tulajdonosaikhoz.

Súlyosabb lesz a léptem a csomagoktól, de azért határozottan közeledek a kapuban várakozó szülők felé. Adom a csomagot, és egy pillanatra egy másik autó zúgása vonja el a figyelmem. Jöttek a következőért. Mire visszazökkenek már mindenki alagútban áll, és a gyerkőcöm neki lódul. Alig érem el a pacsiözön közepette, még egy utolsó csoportos ölelésre. Aztán még egy egyéni ölelés. Aztán a társai. Utolsó biztatások, igyon sok vizet, táncoljon, nézzen a karkötőre, ha szomorú, végül jó utat. A búcsú integetés egyben üdvözlés az előbb említett autónak. Meg se tudok fordulni, szélsebesen szalad el mellettem egy kisfiú a szüleihez. Megvárja, hogy megálljon az autó, kinyíljon az ajtaja, és, a még volán előtt ülő, apukájára csimpaszkodik. Ez az, ami előreláthatatlan. Csomagok, súlyos léptek, szülők, alagút, búcsúzás, köszöntés., csomagok, súlyos léptek, szülők…

Ismétlődik, mégse tudjuk megszokni. Minden integetés kicsit sűrűbbé teszi a levegőt. Minden autó más formában kavarja fel a port. Egyre kevesebb gyerek focizik, csocsózik, üldögél, szaladgál, tízóraizik.

Bambán és boldogan állunk a kerítés mellett mikor az utolsó gyerek is kikanyarodik a kapun.

Lassan, nagy gonddal pakolászunk, elő kerül egy pár telefon is, de amit itt adtunk, és kaptunk nem megosztható. Annál sokkal több, jobb, másabb. A gyerekeké. A manóké. A miénk.