A Galantom szülinap Dóra szemén keresztül

Nagyon nehezemre esik kérni úgy általában az életben. Az, hogy felkerüljek a Youtube-ra meg még inkább kimozdít a komfortzónámból. De, és akkor itt jönnek azok az érvek, amelyek meggyőztek arról, hogy ezt a lépést, hogy ajándékozzam el a szülinapomat – azaz hogy kérjek, és hogy még az interneten is exponáljam magam:

1. Ha én, mint a táborban részt vevő önkéntes elvárom a táborozó kamaszoktól, hogy lépjenek ki a saját komfortzónájukból akkor mi ad nekem alibit arra, hogy ugyanezt ne várjam el magamtól?

2. Ha én, mint a tábort létrehozó személy motivációt, önátadást remélek az önkénteseimtől, mi az alibim arra, hogy én magam ne legyek motivált és önátadó?

3. Ha a Yuppi meg tudja teremteni a környezetet arra, hogy képesek legyünk a saját határainkat kiszélesíteni, akkor nekem jogom van ezzel élni, kötelességemnek érzem kihasználni.

4. Ha nem kérek, nem kapok. Mert honnan tudná a világ, hogy mit szeretnék, ha ezt nem öntöm formába?

Tapasztalataim:

1. Az emberek adnak.

2. Akkor adnak igazán, ha látják a célt, és látják az elszántságot. És a humort is.

3. Hogy ne bízzam a véletlenre, szülinapi kocsmázásra hívtam ki a barátaimat, munkatársaimat, itt kiraktam egy sütisdobozt, melyben név és meghatározott összeg nélkül lehetett adományozni. A Galantomra Szülinapi sütisdoboz  néven került fel az adományozó, a szívemnek nagyon kedves személyek neveit sorakoztatva fel.

4. A legnagyobb meglepetés mégiscsak a legelső adományozó volt, akinek még mindig nem tudtam eléggé kifejezni a meghatottságomat, aki önkéntes arcként is segített már a Yuppinak, de hogy adományozóként is, na, ez igazán igazán szülinapi meglepi volt.

Az élményterápia azt hiszem, hogy működik virtuálisan is, a szülinapomkor is, működik az, ha a megközelítés olyan yuppis:)