Az AROBS – V. Kolozsvári Nemzetközi Maraton kampánya

Írta: Cozac Dragoș Andrei

Fordította: Nagy Sarolta

Lefutottam egy félmaratont, megismertem néhány nagyszerű embert, átéltem azt a kimondhatatlan örömöt, amelyet a fáradtság miatt a végén nem maradt erőm kifejezni, sikerült összegyűjtenem 310 lejt diabéteszes és onkológiás beteg gyerekek számára, és szereztem magamnak egy felejthetetlen élményt.  Mindez csodásan hangzik, és tényleg az is volt, de a megvalósításához időre, céltudatosságra és munkára volt szükség.Mindenki a megtett 21,095 kilométerhez gratulál, de nem sokan tudják, mi mindent kell áldozni a sikerért.

A félmaraton nem csak magát a versenyt jelenti. Számomra ez az esemény már jóval korábban elkezdődött.

Egészen pontosan 2014 április 13-án (a 13-a ezúttal szerencsét hozott), amikor egy beszélgetés során kijelentettem, hogy indulni szeretnék egy félmaratonon. Ez a felvetés egészen viccesnek hatott, főként mert azelőtt 3-4 kilométernél nem szaladtam többet, így hát édesapám sem tudta megállni, hogy oda ne mondjon: „Dragoș, ezt ne meséld el senkinek, mert kinevetnek!” És így kezdődött minden. Persze, az elején azt terveztem, hogy minden nap edzek, de ez nem jött össze. Nagyon sok oktatóanyagot néztem végig a YouTube-on, blogokat olvastam arról, hogy hogyan kell edzeni egy ilyen versenyre, hogy hogyan kell helyesen szaladni, milyen a megfelelő táplálkozás, légzés, felszerelés… Edzésterveket is találtam, de, őszintén szólva, nem sokat segítettek. Nekem nem sikerült edzésről edzésre azt a fejlődést elérnem, ami ilyenkor szükséges, és nem szerettem karomon GPS-szel mérni a futótávot, úgy hogy mindig ugyanazon  a néhány útvonalon szaladtam, mert körülbelül sejtettem, milyen hosszúak. De még most se tudom hogy valóban olyan hosszúak-e, mint gondoltam.

 A készülés alatt egyéb akadályok is felmerültek. Nem mindig volt időm edzeni (nehéz azt mondani a tanároknak, hogy nincs kész a házi feladat, mert szaladni kellett a parkban). Másnap gyakran voltam fáradt, vagy fájdalmat éreztem, főleg a sípcsont környékén, és mindez gondolkodóba ejtett, hogy kell-e ezt nekem csinálnom.

 Voltak olyan napok, amikor egész egyszerűen nem akartam szaladni (azért jó, ha az ember többféle sportot űz, mert ha egyiket megunja, akkor a másikkal még mindig fenntarthatja az erőnlétét).  A tél volt a legnehezebb, mert a hideg miatt keveset szaladhattam, a sporttermeket meg nem szeretem. Voltak, akik azzal vették el a kedvemet, hogy az én koromban nem normális dolog ilyen nagy távot futni.

Kezdetben leginkább a maratonra való feliratkozás segített. Pénzt adtam ki érte. Édesanyám folyton azt mondta, hogy a pénz nem számít, és visszaléphetek amikor csak akarok – de nekem számított. Korábban tájfutóként belekóstoltam a versenyzésbe (de csak rajtszám nélkül). Aki feliratkozik egy versenyre, jobban teljesít annál, aki csak magától az edzéstől vár eredményeket. És ott voltak a barátok, akik drukkoltak nekem, és szívesen váltak a fejlődésem tanúivá. De leginkább az motivált, hogy erőfeszítéseimet a Yuppi Tábor gyerekeinek szenteltem. Nem okozhattam csalódást azoknak, akiknek megígértem, hogy benevezek a versenyre, és ha már beneveztem, akkor célba is kell érnem. Az igazság az, hogy az ötlet nem az enyém volt, hanem egy filmből vettem, és arra gondoltam, miért ne próbálhatnám meg én is. Megtaláltam az egyesület e-mail címét az interneten, és megírtam nekik, hogy mi a szándékom. Elfogadták az ajánlatomat, és elkezdődött az adománygyűjtő kampány a gyerekekért. Arra számítottam, hogy több pénzt sikerül összegyűjteni, de ilyenkor inkább az számít, hogy valaki mennyire ismert, és kevésbé az, hogy az illető mit vállal. Például volt már olyan, aki mezítláb futott maratont és egyetlen adományt sem sikerült gyűjtenie.

 Engem a verseny előtti nap tett leginkább próbára. Semmire sem tudtam figyelni, azt szerettem volna, hogy másnap minden tökéletes legyen. Attól tartottam, hogy megfázhatok (a sportnak köszönhetően egész évben nem fáztam meg), és elkezdtem teákat inni, pedig nem voltam beteg. Elmentem kivenni a rajtcsomagomat, és közben sikerült elbeszélgetnem néhány kenyaival, akik aztán dobogós helyezéseket értek el minden versenyszámban, amelyre feliratkoztak. Velük és más olimpiai sportolókkal álltam rajthoz.

 A verseny napján nagyon izgultam, otthon is felejtettem a rajtszámomat és haza kellett mennem érte. Annyira vágytam rá, hogy részt vegyek ezen a félmaratonon, hogy a visszaszámlálásnál éreztem, hogy rögtön elsírom magam. Szerencsére sikerült ellenállnom a könnyeknek. A Yuppi Tábor szervezői eljöttek hogy nekem szurkoljanak, és akkor megértettem, hogy amit teszek, annak van értelme, és ez már nem csak egyszerű hobby, hanem egy olyan szenvedély, amelyhez másoktól is ösztönzést kapok.

 A nézők drukkoltak, végigszaladtam a város főterén, megjelentem az újságban (lehet, hogy személy szerint nem én, de az esemény maga) – és ettől egy napra fontosnak érezhettem magam. És ami ennél is szebb volt, hogy a trikómról mindenki láthatta, hogy miért versenyzem („A Yuppi tábor krónikus beteg gyerekeiért vagyok itt”). A 18. kilométertől kezdve izomgörcsök jelentkeztek, de nagy adag megerősítést adott az, hogy az emberek tapsolnak és néhány kilométert együtt szaladnak velem. Meglepett, amikor megtudtam, hogy 3500 versenyző állt rajthoz; nagyszerű volt látni a 80 éves Gheorghe Mosiont a résztvevők közt és Tibi Uşeriut, aki 30 óra alatt 215 kilométert tett meg a dialízises gyerekekért. Jó volt megtapasztalni, hogy először életemben képes vagyok megfutni egy ekkora távot. A Yuppi csapata fantasztikus volt, mindenre volt gondjuk (profil a galantom.ro oldalon, trikó, az esemény hirdetése és ami a legfontosabb: a biztatás!)

Aki a Yuppi Táborokért szalad/úszik, annak tudnia kell, hogy mindenképpen megéri a ráfordított energiát. A végén átélhettem azt az érzést, hogy ENYÉM A VILÁG; kivételes élmény volt megtapasztalni a határaimat és valóra váltani egy álmomat. És ha az ember mindezt a gyerekekért teszi, akkor sokkal erősebb az élmény. A végén azzal a tudattal távozhat a versenyző, hogy bármilyen célt elérhet, amit maga elé kitűz. Őszintén szólva a másik dolog, amivel én a versenyről távozhattam, az az izomláz volt.