PosztYuppis szindróma

Írta: Júlia, Házimanó

Gyanúsan halk volt az utolsó este. Túlságosan is. A kamaszok már rég ágyban, csak nekünk önkénteseknek nem sikerült levetkőzni manóságunk. Talán nem is kellett, vagy inkább nem is akartuk mert az annyira jó.

Utolsó esténk fluoreszkáló lepedővásznas csillagos ég alatt napsugarakként szétterülve töltöttünk a házunkban. Apraja, nagyja felelevenítette a tábor legszebb, legkimagaslóbb pillanatait, mi az amit tanultunk, mi az amit magunkkal vihetünk. Mert bár a tábor kapui bezáródnak, az itt történtek, az élmények és emlékek mindig ott lesznek lényünk legmélyén oly bizonyossággal akár a csillagok az esti égbolton. Bókok és köszönömök töltötték színültig kis házunk, a mosolygós arcokat néha-néha csillogó szemecskék váltották fel. Azon az estén mindenki, mindenkinek barátja volt, mindenki mindenkinek bátorító társa és megértője. Ezt már nem lehetett fokozni, mi ott és akkor egy család részesei voltunk.

Villanyoltás után, csendes manómegbeszélést követően eszméltem rá, hogy a Yuppi, az élményterápia, a rekreáció, az nem csak a gyerekeknek van, hanem mindnyájunknak, hogy a Yuppit nem lehet csak úgy megmagyarázni, bárhogy is törekednénk. Ez nem egy közönséges tábor. Ennek a tábornak lelke van, magával ragad és elrepít.