Sziluett

ĺrta: Kiss Gábor, beugró fotós manó

Ez a bejegyzés két csonka napról szól. Egy estéről és egy estét máshol megérő napról.

“Te vagy a fotós? És tényleg cukorbeteg vagy?” – bombáztak a gyerekek kérdésekkel, miután bemutattak nekik. Persze előtte sok minden történt, sok fényrajz íródott memóriakártyákra. Ez a bejegyzés egy kicsit rólam szól.

Ez elején egy kicsit arról, hogy hogy kerültem ki a táborba. Úgy, hogy ki akartam. Az eredeti terv az volt, hogy a tábor teljes időtartamára ott leszek, de a sors nem úgy akarta, úgyhogy (sajnos) csak egy napra jutottam ki. Ez alatt a 24 óra alatt, amit a táborban töltöttem, kicsit felszabadítottam a két fotós manót, akiknek így volt idejük felkészülni testileg-lelkileg a másnapi fotós programra. Olyan voltam tehát a táborban, mint amikor az ember a fényképen csak egy sziluettet lát, csak körvonalazódik előtte mindaz, ami történik. Egy gyönyörű szép sziluett.

Hétfő este, érkezés után megkaptam az eligazítást. A két fotós manó fáradt mosollyal üdvözölte érkezésemet és jelenlétemet, mert ők így elmehettek pihenni. Rájuk fért. Innen kezdve voltak a gyerekek, a manók és én. Bár kívülre helyeztem magam, nem teljesen fedi ez az igazságot, csak mivel szeretek kategóriákat felállítani, egyikbe se tudtam magam elhelyezni. Gyerek már rég nem vagyok, manó se voltam igazán, vagy, ha igen, akkor csak alkalmi manó, akinek megadatott a lehetőség, hogy egy napra átélje azt a fáradtságtól nem mentes, de felszabadító örömöt, ami ennek a tábornak része: a Yuppi fílingnek.

Egy aznap esti beszélgetésnek a részletei jutnak eszembe, a kerítés tövében pihegtünk a manótárssal, és arról beszélgettünk, hogy bárki is legyen az, aki ezt a tábort szereti, itt kell lennie, hogy átérezze azt, ami történik.

Farmville. A játék, amit ezrek játszanak számítógépen. És nem biztos, hogy olyan ügyességgel, mint ahogy a gyerekek játszották az offline verziót. Ez az a változata a játéknak, ahol a tehénfejés nem egy gombnyomás, a birkanyírás nem egy billentyűparancs, hanem konkrét fizikai munka, és tudni kell kezelni a talicskát is, ha azt akarjuk, hogy a munka eredményes legyen. És bizony gyümölcsöt termő munka volt, és ezt akár szó szerint is lehet érteni, hiszen minden egyes munkáért gyümölcsöt kaptak a gyerekek, még ha csak papírra nyomtatva is. De így talán könnyebben volt ellenőrizhető az eredmény, mert útközben nem tűnt el egy-egy éhes szájban az alma vagy a körte, hanem egy nagy kosárban kaptak helyet. Az egész estét munka után pedig a gazda büszkén tette méltóságot diktáló pocakjára a kezét: Ez igen, ez már munka, ami dicséretet és jutalmat érdemel. Így gondolták a jó gazda szülei is, akik éppen nyaralásukat szakították meg, hogy megnézhessék a betakarítást, és csak ámultak-bámultak azon, hogy mennyi minden bekerült a kamrába. Gyümölcsöző munkának pedig mi más lehet a jutalma, mint emlékbe eltehető gyümölcs.

A másnapot leírni hosszú lenne, így, kedves blogolvasók, engedjék meg, hogy csak röviden foglaljam össze, minden tevékenységet nem tudok leírni, de hihetetlen élmény végignézni, ahogy a gyerekek, bár néha félnek a lótól, vagy a mászófal magasabb részeiről, legyőzik a félelmeiket, másznak, lovagolnak, eveznek, barkácsolnak. És ami a legszebb, hogy egymást bátorítják, románul, magyarul, hogy semmi sem lehetetlen, csak akarni kell, megfogni a követ, és felhúzni magad, megsimogatni a lovat és finoman hozzászólni, megfogni az evezőt és mélyen szántani vele a vizet.

Ez az a Yuppi fíling, amit meg kell tapasztalni, és soha el nem lehet felejteni.